¹[Dávid zsoltára abból az időből, amikor Júda pusztájában volt.] ²Ó, Isten, te vagy az én Istenem! Téged keres, téged szomjaz a lelkem, utánad sóvárog testem, mint a kiszáradt, elepedt föld, amelynek nincs vize, ³hogy láthassalak téged a szent helyen, szemlélhessem hatalmadat és dicsőségedet. ⁴Hiszen kegyelmed jobb az életnél. Ajkam hadd dicsérjen téged! ⁵Hadd áldjalak ezért életem fogytáig, hadd emeljem föl kezemet a te nevedben! ⁶Mintha zsíros falatokkal és kövérséggel telne meg lelkem, amikor víg ajakkal dicsér téged a szám! ⁷Rád gondolok ágyamban, őrváltásról őrváltásra rólad elmélkedem. ⁸Mert te voltál segítségem, és szárnyad árnyékában örvendeztem. ⁹Ragaszkodik hozzád a lelkem, jobbod megtámogat engem. ¹⁰Azok pedig, akik halálra keresik lelkemet, a föld mélységeibe jutnak, ¹¹kard martalékául esnek, és sakálok eledelévé lesznek. ¹²A király pedig örvendezni fog Istenben; dicsérik őt mindazok, akik rá esküsznek, de a hazugok szája be lesz dugva.